Csillagok

 *Filozófiából kaptunk azt a feladatot, hogy fogalmazzuk meg, mi teszi az embert boldoggá. Én nem összegzést, vagy esszét írtam, inkább egy kis történet köré, vagy a belsejébe építettem bele a mondanivalót. 

Sötét volt. Nagyon sötét. És csend, néma csend, hosszú másodpercekig. Csak az óramutató apró kattanásai hallatszódtak: tik-tak, tik-tak, tik-tak. Majd, már azt sem hallottam. Tágra nyílt szemekkel bámultam a felettem lévő falat, de az nem segített. Számoltam báránykákat, lépkedtem lépcsőkön, meditáltam, elmélkedtem az élet nagy kérdésein, mégsem sikerült visszaaludnom.

Szépen lassan felültem, majd felkeltem. A villanyt nem mertem felkapcsolni, tudtam, hogy az éles fény bántaná a szemem. Valahogy kivergődtem a szobámból, végigbotorkáltam a házon. Hirtelen egy éles fénycsíkra lettem figyelmes, a terasz ajtajának alján szűrődött be. Óvatosan felrángattam a redőnyt, majd felnézve megláttam, hogy a kristály tiszta égbolton ragyognak a csillagok. Mint milliónyi ékkő, melyek körbeveszik a központi követ, a holdat, egy hatalmas ékszerdobozzá alakítva az éjszakai eget. Gyönyörű volt, olyan varázslatos és meseszerű, szinte meg akartam őket érinteni és levenni, hogy örökre az enyémek lehessenek.

Kinyitottam az ajtót, és kiléptem a teraszra, hogy közelebbről nézhessem őket.  Megborzongtam, végigfutott a hátamon a fagyos, téli szél, ami távolról különös hangokat hozott. Halk csilingelő hangokat, mintha két kis jégcsap összekoccanna, mintha maguk a csillagok zenéltek volna.

Hiszen a csillagok nem is tudnak zenélni! Csak óriási gázgömbök, akik örök életükön keresztül keringenek a világűrben. Mégis, boldogok a csillagok? Nekik nincs családjuk, barátaik vagy szerelmük, nincsen munkájuk, nincs pénzük, nem kell tanulniuk, de nem tudnak szórakozni, kacagni, vagy szeretni. Nem övék a gondolat sajátsága, bár soha sincsenek problémáik, legalábbis nem tudnak róluk. Csak forognak körbe és körbe, gyönyörű fénykoszorúval maguk körül. Megéri így élni? Tudatlanul egy hatalmas univerzumban? Semmit sem tenni, semmit sem alkotni a halálunkig? Halál. Igen, a csillagok is meghalnak egyszer, lehullnak az égről, életük ott véget ér. Fényük kialszik, nem ékesítik többé az eget.

Ekkor a nagy gondolkodás közben észrevettem, hogy már több hullócsillagot is láttam, csak nem figyeltem oda rájuk. Egyszer csak feltűnt egy újabb. A legtöbb ember ilyenkor kíván valamit, pedig nincs értelme. Hiszen egy élet huny ki előttünk, és ekkor mi, csak magunkra gondolva elmondjuk a legtitkosabb vágyainkat, mert az a lehulló csillag majd biztosan teljesíti őket. Most mégis lehunytam a szemem, és kívántam valamit. Azt kívántam: Bárcsak én is csillag lehetnék!. Egy pár másodpercig még csukva tartottam, hogy tovább tarthasson a varázslat, majd kinyitottam.

Már nem volt alattam a terasz, eltűnt a ház, a város és vele együtt az egész Föld. Az univerzumban lebegtem. Tényleg... tényleg csillag lettem: egy gyönyörű és fényesen ragyogó csillag. Szerettem volna jó alaposan megnézni magam, táncot lejteni fényes szoknyában a tükör előtt, de nem tehettem, hiszen a csillagoknak nincsen tükrük és nem is látnak. Nem tudtam magam megnézni. Mi értelme van a szépségnek, ha senki sem látja? Ha senki sem tudja értékelni, vagy megdicsérni? Miért vannak érzéseink, ha azokat senkivel sem oszthatjuk meg? Lassan ráébredtem, hogy egyedül vagyok. Egyes egyedül, magányosan a semmi közepén. Nincsenek gondjaim, sem problémáim, de semmi másom sincs.

Egyetlen emberi tulajdonom maradt meg, a gondolatok szabadsága. De azokat sem tudtam senkivel megosztani. Semmi haszna nem volt, hogy egy gyönyörű, fényesen izzó gömb képében kósza gondolataim támadnak, hiszen a legközelebbi csillagok is fényévnyi távolságokra voltak tőlem. De ők sem értettek volna meg, hiszen csak lebegő testek, élet, érzések és lélek nélkül. Egyre jobban kényszerét éreztem, hogy a nagyvilágba kiáltsam a gondolataimat, vagy bármilyen módon formába öntsem őket. Hiányozni kezdett a beszéd, az írás, a rajz, még a kegyetlen dolgozataim is, amire a lelkemet is kitanultam, mégsem sikerültek. Vitatkozni akartam, ordítozni, kiabálni, a másik haját tépni, vagy csak hallgatni a szidalmakat, a lényeg, hogy valaki legyen mellettem. Sírni szerettem volna, zokogni, hogy valaki odajöjjön, megvigasztaljon, és felszárítsa  a könnyeimet. Szinte vágytam rá, hogy otthon számolgassam a kuporgatott pénzem, újra, meg újra, tudva, hogy úgysem tudom megvenni, amit kinéztem, mert nem elég rá.

Menekülni akartam , foggal-körömmel küzdeni, szaladni, rohanni, száguldani, repülni, el onnan, jó messzire. Vagy csak becsukni a szemem és örökre elfelejteni azt, hogy egy árva csillag vagyok, az univerzum ékszeres dobozában.

A csillagok nem lehetnek boldogok, hiszen nem éreznek, nincsen testük, nincsen lelkük, amivel felfoghatnák mi történik körülöttük. Csillagként nem lettem boldog attól, hogy nem voltak problémáim, vagy attól, hogy nem csináltam semmit. Talán egy aprócska örömöm maradt még, felidézgetni a szép pillanataimat a családommal, a barátaimmal, vagy akár az iskolában történt apró mindennapi élményeket újra és újra és újra átélni. Egy cseppnyi boldogságnak tűnt, a sok régi rossz élmény, amit el akartam felejteni, most mégis nevettem rajtuk. Visszagondolva  mennyi mindent csináltam és mennyi mindent nem is értékeltem közülük, szörnyű veszteségnek tűnt. Boldog voltam, boldog hogy élhetek, hogy vannak gondolataim és ezek mások megérthetik, hogy vannak érzéseim, melyeket átadhatok, hogy szerethetek és engem viszont szeretnek. És boldog voltam, hogy szenvedhetek, hogy szomorú lehetek, hogy félhetek és, hogy van ami fájhat, mert ezeket is megoszthattam másokkal, akik megértenek, átérzik és átveszik tőlem a terhet, máskor majd én segíthetek nekik ugyanazt cipelni.

Talán boldogok a csillagok, de én nem voltam boldog csillag. Embernek születtem, emberként kell küzdenem és megtalálnom, azt amire mindenki vágyik, de senki sem tudja, hogyan érheti el: a boldogságot. Vissza akartam kapni az életem, mindenestől.

Valami hideget éreztem a talpam alatt, majd valami fémeset a karomnál. Megint a házunk teraszán voltam. Kinyitottam a szemem. Az ég alja már lilás színű volt, a sötét éjszakából eltűnt a fényes hold elfogytak a sziporkázó pontocskák. Csak egyetlen egy ragyogott fent töretlenül, az én csillagom.