*Ajánlás: Shironak, az emlékekre
*Egy kis előzetesnek: ezen az írásomon több, mint másfél évet dolgoztam, és még mindig nincsen teljesen készen, észtre lehet venni, mit mikor írtam. Még Sopronban kezdtem el írni, majd a vonaton fejeztem be, hazafelé.
* * *
Odakint, az udvaron száz ágra sütött a
nap, így kimentem a teraszra és kifeküdtem a csempézett részre, ami kissé
árnyékban volt. A fülledt meleget nem sok élőlény bírta, de ahogy haladt lefelé
a nap az ég tetejéről, egyre többen előmerészkedtek. A szél is feltámadt, de a madarak mégis kósza
táncot jártak a felhők előtt. Én azzal szórakoztam, hogy különféle alakokat
kerestem a felhőkben. Egy idő után csődöt mondott a fantáziám, így meguntam a
formák keresgélését. A madarak mellett feltűnt néhány denevér is, mivel eljárt
az idő felettem, és szürkülni kezdett az ég. Még éppen látszottak a naplemente
csodás színpompájának utolsó maradványai. Keveredett a piros, a lila és a
szürke a kékes égbolton. Elvándoroltak a felhők, így az teljesen tiszta volt,
még a Hold is látszott. Egy repülő suhant el felettem, hosszú csíkot húzva maga
után. Azt hiszem, a már így is kósza gondolatimat is magával rántotta. Talán
álmodtam, vagy csak álmodoztam, de a valóságtól igen távol jártam,
messze-messze a felhők között.
A kék ég hívogató volt és én szálltam
felfelé. Suhantam szélsebesen a fényes nap felé. A sűrű felhők puhán simogatták
a bőrömet, de a szél tépte a hajamat és a ruháimat. A szemem könnyezett, ezért
be kellett hunynom, de még így is jó volt.
Egészen máshol ébredtem, egy vad és sötét
erdőben, ami tökéletes ellentéte volt a kék égnek és a puha felhőpamacsoknak.
Nyomasztó volt, így próbáltam másra gondolni, menekülni visszafelé a
gondolataimon keresztül, de nem sikerült. Lassan felkeltem és körbenéztem.
A fák furcsa formájúak voltak,
kacskaringósak, ferdék, öregek és megdőltek, mintha elfáradtak volna a hosszú
élet súlya alatt. Vagy a sok kristálylevél húzta le őket? Jobban megnézve, mind
repedezett vagy törött volt. Alattuk, a gyökerek kiálltak a földből, a rózsák
maradványai közül. Kis körbekerített részek lehettek, ahol a virágok
felfutottak a kerítésen, de most a kerítések kidőltek, össze-vissza álltak az
elszáradt bimbók és lehullott rózsaszirmok között. Furcsán mutatott az egész.
Az ösvény már alig látszott ki a törött kristálylevelek és kerítésdarabok
közül. A hideg rázott a látványtól, de továbbmentem.
Előrehaladva megpillantottam a holdat.
Szikrázóan gyönyörű volt, pont ugyanolyan, mint bármikor máskor is. Ez
megnyugtatott, az egyetlen állandó szépség, ebben a különös, rideg erdőben. A
fénye beragyogta a helyet és kísért a néma utamon tovább.
Az állatok mintha eltűntek volna, se
madarak, se emlősök, se bármi más, semmi mozgás. Az élet teljesen eltűnt a
rengetegből, elveszett a hangtalan sötétségben. Mégis, hirtelen egy apró gyíkon
villant meg a hold fénye, igazán aranyos volt, ezért közelebb mentem hozzá. Még
meg is érinthettem, akkor sem moccant. Végighúztam még egyszer az ujjam a tükörfényes
hátán. Hideg és fémes tapintása volt, mintha ő is egy kemény kristályból lett
volna. De mikor felemeltem az ujjamat, mégis megrepedt. A repedés lassan futott
végig a testén, majd hirtelen darabokra esett és porrá vált. Egyszerűen csak megszűnt
létezni. Mintha már nagyon öreg lett volna, s réges-régen ott szobrozna a
kövön. Sokáig elnéztem a maradványait, nagyon sajnáltam szegényt. Végül
csináltam neki egy apró keresztfát a földön lévő kristályokból. Muszáj volt
otthagynom, mert már kezdtem fázni, mintha elrepült volna az idő. Felnéztem az
égre, de a Hold pontosan ugyanott állt, mint korábban. Ahogy jobban
megfigyeltem, meg volt repedezve. A kísérteties erdő egyre furcsább volt.
Elindultam a végeláthatatlan sötétségbe,
egyetlen kísérőmmel a búskomor és fagyott holddal. Talán nem is volt hidegebb,
a szél sem fújt. Állt a levegő, egy lélegzetvételnyit sem mozdult. A levegőben
megálltak a letört kristályok darabkái, melyeket nem tartott semmi. A kósza
faágak között darabokban pókháló lógott, kristályból, akárcsak a levelek. Az
ici-pici pók is ott figyelt rajta, elrévedve a semmibe. Szívtelen, kegyetlen,
mozdulatlan erdő, az élet már rég elhagyta, mert megállt az idő. Csak a
kristályosodó maradványai között sétáltam. A hideg is kirázott a tudattól, hogy
egy holt helyen járok. Nem úgy, mint egy temetőben, itt az erdő volt halott. De
csak mentem tovább, rettegve attól, hogy engem is elér a végzetem, nekem is
megáll az idő.
Eljátszottam a lehetőségekkel, mi is
történhetett. Ez nem emberi kéz munkája, nem természeti csapás. Valami
felfoghatatlan szörnyűség történt az egykor virágzó hellyel. Messze jártam a
gondolataimban, amikor hirtelen lefejeltem egy ágat és hátra estem. Az ág is
megrepedhetett, mivel mire feleszméltem már előttem hevert darabokra hullva.
Semmi hangot nem adott ki, se reccsenés se puffanás, csak az én fékevesztett
sikolyomtól volt zajos a hely. Szépen lassan rájöttem, hogy senki sem hallhat a
holtak erdejében, így inkább elhallgattam. A hangtalan erdő csöndjében még a
szívdobogásomat is lehetett hallani. Az enyhe sokk után, próbáltam legyőzni a
félelmemet, de nem tudtam megállni, csak rohantam keresztül az erdőn. De a
kegyetlen képek egyre csak ismétlődtek, sosem fogytak el.
Néha egy-egy részen ritkultak a fák.
Valaha gyönyörű, virágzó tisztás lehetett, de most a kísérteties fejfákká
változott virágok temetője volt. Siratták a halált néma emlékként. Találtam egy
hatalmas törött követ az egyik tisztás közepén. Közelebb mentem és rátettem a
kezem. Mivel nem hullott darabokra, mint a kis gyík, letelepedtem mellé.
Lehunytam a szemem és nekitámasztottam a hátam. A némaság szinte kongott a
levegőben, a rémület egészen a csontomig hatolt. Nem volt megnyugvás. próbáltam
elterelni a gondolatimat, de csak álomba zuhantam.
Álom az álomban. Azt láttam, ilyen
lehetett az erdő régen. A közelében volt egy város is, amit eddig nem találtam
meg, de már sejtettem, hogy merre lehet. Csodálatos volt. Mindenütt zöld,
virágzó táj, a vidám városban nyüzsgés, nevető gyerekek és rohanó felnőttek. Ez
a másodperces vízió olyan ismerős volt… De nem nézhettem sokáig. A varázslatos
kép hirtelen elsötétült, minden és mindenki felett bíráskodott az ég, ahol az
ítélet a halál lett.
Felriadtam erre a képre, visszakerülve az
erdőbe, amiről már nem is tudtam, hogy igazi e. A valóság az, vagy tényleg
álmodom. Az utóbbiban reménykedtem, hiszen egy pillanatra a múltat láttam, majd
a jövőt, egy szörnyű tragédiát. Eddig el sem tudtam képzelni, hogy ez igaz
lehet, de a józan gondolkodás határait megbontotta a rettegés. A szemem előtt
újra és újra felvillantak a képek. A szívem zakatolt, a lábaim maguktól
mozogtak. El, el innen… Újra menekültem.
Az erdő kezdett ritkulni, és egy dombos
tájon találtam magam. Egy pillanatra megálltam, hogy kifújjam magam, majd hátra
se nézve elkezdtem lemászni a hasadt domb szétálló darabjai között. Nem a
gondolataim vezettek, csak mentem előre, rá se nézve, hogy milyen veszélyes
helyen mászok le. A kristályok élei vagdalták a kezem, széttépték a ruhám. Az
utolsó lépéseknél, szinte összeestem, valahogyan mégis lejutottam. Rögtön
nekidőltem egy egészen épnek látszó falnak. Összeszedtem magam és a nem létező
megmaradt erőm, majd továbbmentem. Felnézve megláttam a várost, ami talán még
ijesztőbb volt, mint az erdő. Ezer évesnek látszó, romos házak álltak a valaha
rendezett utcán. A kertekben darabokra hullott kerítések, ugyanolyan furcsa
fák. Egy összedőlt kristály játszótér fájdalmas látványt nyújtott. Valaha olyan
lehetett, mint az városunk melletti apró park. Az utca is kísértetiesen
hasonlított egy külvárosban lévőre, de itt szinte egyenesen a főtérre nyílt a
kilátás. Inkább a távolabbi gyerekjátékok felé vettem az irányt. Nem akartam
látni, hogy nézhet ki a belváros. Amikor
közelebb éretem a játszóhoz észrevettem, hogy van valami a toronyban. Mikor
jobban megnéztem rájöttem, hogy nem valami, hanem valaki. Egy kislány aludt csendesen
a saját börtönébe zárva, akár csak Csipkerózsika, a herceg csókjára várva. Az
anyukája a létrán állva nyúlt utána. A könnyem is kicsordult a kegyetlen
jelenet láttán. De a könnycsepp földet
sem érhetett, a levegőben fekete füstté változott. A kezemet a szememhez
emeltem, hogy letöröljem a többit. Mikor elvettem, láttam, hogy sötét színűre
festették az ujjaimat. Ettől, csak még jobban zokogni kezdtem, majd elrohantam.
Már nem a várostól rettegtem, hanem magamtól. Futás közben egy hosszú fekete füstcsíkot
húztam magam után, mintha megtestesülne az egyre erősödő félelmem.
A város egyre ismerősebb lett, mintha az
otthonom lett volna, kristályba borulva a fagyott időtől. Ahogy közeledtem a
központ felé, egyre jobban kezdtem róla meggyőződni, hogy tényleg a szülővárosomban
bolyongok. A különbség, hogy az emberek… kővé váltak, vagy fémmé… vagy
kristályokká. Párok az utcán, magányos idősek a törött, nyitott ablaktábláknak
dőlve. De, de mindenki olyan nyugodt volt, mintha nem is tudtak volna róla,
hogy megfagytak. Velük ellentétben az állatok elbújtak vagy lesütötték a
szemüket. Ha véletlenül látszott a tekintetük, csak a mélységes, rettegés és
félelem tükröződött bennük.
Az építmények szétporladtak, a szökőkút
vize fekete, homokszerű anyaggá szilárdult. Egy aprócska fiú mosta benne a
kezét, mögötte bújt meg a kutyája, egészen a lábához szorítva a fejét. A kisfiú
arca megrepedt, de mégis felismertem benne a szomszéd srácot. Ébenfekete haja,
most szürke fém lett, valaha csillogó szeméből kihunyt a fény.
Szépen, lassan otthagytam. Nem mertem
tovább menni, rettegtem attól, hogy mást is így kell látnom. A fekete város,
nem is hagyott nyugodni: sorra ismertem fel a barátaimat és a barátnőimet. Nem
merten hozzájuk érni, vagy közelebb menni, nehogy ők is elporladjanak, és örökre
eltűnjenek, akárcsak a gyíkocska.
Hirtelen egy különös érzés kerített a
hatalmába, a pánik. Összeszorult szívvel, mégis őrölt kíváncsisággal rohantam
hazafelé, tudnom kellett, hogy mi történt. A látvány sokkoló volt. A kerítésünk
törött keresztekké sorvadt, a bonyolult mintha eltűnt, szívtelen temetővé
változott. Az egyik csorba rész felett megpróbáltam átlépni, de egy szúrós ágba
beleakadt a táskám. A kis szütyő egy villanás alatt átvette a kerítés anyagát, majd
a pántja lebomlott a vállamról, fémes kristályként, hangtalanul a földre
hullott. Ezek után semmihez sem mertem hozzáérni, csak beljebb sétáltam a
kertben. A bársonyos fű eltűnt, hideg kő borította a földet. A ház szinte már
összeomlott. A terasz töredezett, szürke kristály volt, mely visszaverte a dacos
hold fényét, alulról világítva meg a családi jelnetet. Minden mozdulatlan volt,
akár egy fénykép. Az egész család az asztalnál ült… kivéve engem. Én éppen a
kerti csapot zártam el, időtlen időkre hozzákötődve… vagyis nem én, hanem a tökéletes
hasonmásom. Egyszerű, koromfekete kristálylány volt, egy hatalmas repedéssel a mellkasán,
amit világosabb por vett körül.
Lehetetlennek tűnt. Számomra is megállt
az idő, éppen azután, hogy felébredtem. Ugyanazt a ruhát viseltük, egyformák
voltuk, csak az ő hajából már majdnem kiesett a hajgumi, teljesen szét volt
csúszva. Vagyis nem az ő, az én hajamból. Én. Én voltam az, csakis én lehettem.
És kristállyá váltam, nekem is megfagyott az idő. A gondolataim össze-vissza
csapongtak, nem akartam ilyenné válni, vagy azt, hogy a barátaimmal, a családommal,
sőt az egész világgal ez történjen. Talán akkor láttam a sorsot, a jövőt, ami
még változhat. Vadul kattogtak a fogaskerekek… próbáltam valamit kitalálni…
Hirtelen furcsa érzésem támadt, mintha a
hajam csiklandozná az arcom, pedig egy szabadon kószáló tincsem sem volt. Majd
a szelet is érezni kezdtem, simogatta az arcomat. A fagyott városban nem
fújhatna a szél. Egyszer csak zúgni kezdett a fejem, majd rázkódni a vállam. Szépen
lassan sötétült el minden. Lehunytam a szemem és mikor kinyitottam, már otthon
voltam. Visszazuhantam a saját világomba, a normális életbe. Szerettem volna elhinni,
hogy egy egyszerű rémálmot láttam, de nem tudtam kiverni a fejemből a képeket. Annyira
valóságosak voltak. Az emlékek behatoltak a tudatalattimba és még percekig
kísértettek, halkan suttogtak a fülembe. Mindig ugyanaz a kép villant fel: a fagyott
családom. Egyedül anya szavai kezdtek kissé kizökkenteni, mire ismét beugrott a
kép, ahogyan kőbe zárva áll a teraszon, az asztal mellett.
A hajam megint csiklandozni kezdte az
arcomat, már a fele kilógott a copfomból. Haj. A hajam, majd ismét villant egy
kép, szétcsúszott copfban a kerti csap mellett. Gyorsan felkeltem és szépen
összefogtam a rakoncátlan tincseimet. Nem akartam a kertben lenni, és a teraszt
bámulni, inkább bementem a házba. Anyu utánam kiáltott valamit, de már nem
hallottam. Kinyitottam az ajtót, vissza se fordultam, csak hagytam becsapódni
magam mögött. Beszaladtam az előszobába a kedvenc mamuszomért, majd a konyha
felé vettem az irányt.
Véletlenül lelöktem egy stóc tányért, aztán
talán megcsúsztam a kövön. Minden olyan gyorsan történt: kapaszkodni próbáltam,
ahogy csak bírtam, a szekrény tetejébe, a polcokba, a késtartóba, amit fel is
borítottam, majd a pulton lévő tálcába, ami mellett elsuhant a kezem, magamra
borítva a rajta lévő poharakat. Csörrenést hallottam és erős fájdalmat éreztem
a mellkasomban, majd koppant a fejem a kőpadlón, a törött tányérok közepében.
Mindez, azt hiszem egy tizedmásodperc alatt történet. A mellkasom szúrt, a fejem
majd széthasadt a fájdalomtól, de feltápászkodtam és elindultam kifelé. Közben a
bátyám nagyban kiabált, hogy mit törtem már megint össze, de alig hallottam.
Homályosan láttam és kezdett elfogyni a levegőm. Elértem a bejárati ajtóig és
megpróbáltam kinyitni, de nem akart sikerülni. Lábbal nekiestem, mire kicsit megtántorodtam,
de legalább kinyílt. Léptem párat, majd éles fájdalom hasított a vállamba, lehet,
hogy nekimentem az ajtófélfának. Alig-alig bírtam kifelé vonszolni magam.
Átléptem a küszöböt, de megbotlottam a lépcsőn lefelé és térdre estem,
lezuhantam a fűbe. Még lassabban felkecmeregtem, elértem a ház oldalát, ahol a
kis teraszon, bent a sarokban vacsorázott a családom. A korlátba kapaszkodva eljutottam
a kerti csapig, ahol tompán hallottam egy szörnyű sikolyt, azt hiszem a
húgomét. Erre az egész család felém fordult, de csak épphogy láttam őket,
kezdett minden elsötétedni. A lábaim sem bírták tovább, így rárogytam a kerti
csapra. Lenéztem, az utolsó pillantásaimmal megláttam, hogy egy kés áll ki a
mellkasomból.
Ekkor állt össze a kép. Nem álom volt,
látomás. Látomás a jövőről. A jövőmről. Nem fagyott meg az idő, nem vált kristállyá
a világ. Csak én. Csak én fogok meghalni, senki más.
A szemeimet már nem bírtam kinyitni, nem
láthattam többé a családom, az álom volt az utolsó lehetőség. Az összetört város,
a kőbarátok, a fagyott családom és a kristály énem már csak emlékek.
Örök kristályszoborként fogok díszelegni
az emberek emlékezetében.
Még mindig nagyon imádom ezt a novelládat, és nagyon örülök neki, hogy végül ide is felkerült, köszönöm :)
VálaszTörlésÖrülök, hogy tetszik :) Sok időbe telt, míg rendesen össze tudtam szedni hozzá a gondolataimat.
VálaszTörlés