Halk
és lassú ütemek hallatszottak
valahonnan a távolból, épp csak nesz volt. Szépen, egyenletesen emelkedett a
tempó, apró csilingelések fűszerezték a dallamot.
Zene
volt. Kellemes, lágy és megnyugtató, mint
amikor a tavaszi fuvallat leveleket kavargat a föld felett. Majd nagyon finom ének kíséret került a zene
alá. A lassú tánc is elkezdődött. Piciny lények, földöntúli mozdulatvilága. Nimfák
apró lépteinek dobogása új varázst csempészett a ritmusba. Elbűvölő, légies
mozdulatokkal öltött testet a zene szava. Szinte éreztem, ahogy a ruháik
elsuhannak mellettem. Mint a legfinomabb áttetsző selyem érintése, légiesen
könnyed. Minden alkalommal szélcsengők ezrei szólaltak meg. Az angyali hangok
magukkal ragadva sodortak valami szebb felé. Nem volt más csak ez az idegen
világ, mely mégis barátságos volt. Harmónia a mozgás, a zene és az érzelmek
között. Talán egymással beszélgettek, vagy üzentek valamit a lábak
dobbanásával? A tánc a zene minden rezdülését követte. Hegedűhöz hasonló, kissé
vibráló, magas hangok csatlakoztak. Erre nimfák ünnepélyes keringőt jártak,
mintha ők is a muzsika részei lettek volna. Egy-egy hang, részből rész, melyet
egésszé a zene tett. Szalagok lengtek a lágy testek körül, melyek az elegáns
zongoraszóló emelkedett hangjaihoz igazodva csodálatossá tették a koncertet.
Fények tánca is fokozta a bűvöletek. A ruhákról visszaverődő sugarak a
szivárvány minden színében pompáztak. Esendő kis napsugarak játszották el a
szél huncut mutatványait. S a játék csak fokozódott.
Koncert
a csúcspontjára ért. A táncolók mozgása akrobatikussá vált, ugrándoztak, közben
magasan lebegve az égbolton. Utánuk suhantak a ruháikat díszítő csipkék és
szalagok, melyeket mintha csak művészien szétszaggatott volna a feltörekvő
ritmus. A hangok életre keltek és követték a nimfákat. Angyali fogócskát
játszottak, nevetésük magas, éles hangokkal versengett a dallam kecses
fordulataival. Elkezdődött a végjáték. A ritmus mit sem lassult, de az ének
elhallgatott. A méltóságteljes hangok uralták a teret. A mesebeli lények kört
alkottak. Táncuk elegánsabbá vált, ahogy a zene kiteljesedett. Lassan ereszkedő
dallam helyett, minden ütemnél egy újabb tónus csatlakozott. A nimfák, mint
apró hangjegyek, átbucskázva egymáson égi kottát írtak le. Csak a fényben
hullámzó színes csíkok maradtak a belőlük. De ott voltak. Hallottam lépteiket.
A szél felerősödött, e sugárzó fénytől alig láttam valamit.
Egyszer
csak a zene megérintett, szólt hozzám: „Siess!”
– súgta a fülembe. A hangok, a színek, a szavak egy zűrzavaros kavalkáddá
fonódtak össze. A nimfák mozgása kusza lett. A hangok maguknak követelték a
szerepet. Csak a fényt láttam már.
Hirtelen egy hangos csattanással véget ért minden. Üvegdarabok
csörömpölése hallatszott, mintha valaki magasról szórta volna őket a földre. Meghasadt
az égbolt. A varázs is megtört. A mesebeli képből már nem maradt semmi, csak az
égen virrasztó fényes napsugarak. A vörös hajnal uralta az eget, egy újabb nap
kezdődött, más hangokkal, más koncerttel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése