3. Evelyn

* A "fejezet valami hosszabból" címke alatt futó történet harmadik darabja, mely követi az előző kettő misztikus, kissé nyomasztó hangulatát. A szereplője ismét egy újabb lány, Evelyn, a zöld szemű szörny. 

„Kezdődik. Már megint kezdődik. A hangok. Hallgassatok el. Csendet! Csend legyen. Hol az aszpirin? – kutatni kezdtem az asztalomon vaksötétben. – Au. Basszus! Hol van az a nyomorult villanykapcsoló? – rátenyereltem, majd hirtelen világosság árasztotta el a szobát. – Legalább összetörtem? Jó, nem. De hová dugtam az aszpirint?” – csapongtak a gondolataim és hasogatott a fejem.

-                 A fiókban van. Ott. A fiókban, fiók, fiók. A mélyén. A fiókban, ott van. Ott, ott… - kezdtek rá újra.

-                 Nélküled is megtalálom! – kiáltottam fel, majd kinyitottam a fiókot. Az aszpirin tényleg ott volt, de erre már számítottam.

-                 Mi tudtuk, mi tudtuk! Ott volt. Tudtam. Megmondtuk, megmondtam, tudtuk, tudtok, ott volt, tudtam…

-                 Nélküled is boldogulok, csak hallgassatok el! Kérlek, Könyörgöm…

-                 Hallod, hallod, könyörög? Hallom, hallom, pityereg. Sírdogál, szomorkodik, halljuk. Itt hagyjuk? Nem hagyom. Én se, én se… Mi hozzád tartozunk, hozzád, nem hagylak, hozzád, hozzád. Pityereg. Ne sírj, nem sírok.

-                 Hagyj már, kérlek… Kérlek, könyörgöm… – a szavaimat alig lehetett érteni patakzó könnyeimtől.

-                 Félsz? Én nem félek. De ő retteg, retteg. Remeg. Reszketsz?

-                 Ne, ne csak ne mondd el még egyszer.

-                 Mit, mit? Mondani…

-                 Tudod te azt! – csattantam fel.

Letöröltem a könnyeimet, majd elindultam a fürdőszobába egy pohár vízért. Alig bírtam megnyitni a csapot úgy remegett a kezem. A gyógyszer csomagolása még komolyabb gondot jelentett. Visszamentem egy ollóért a szobába.

-                 Ssssz. Ah. Nem igaz… Miért rakták ide azt a sarkot?! Ah, a lábam… - fél lábon sántikálva szinte beestem a szobába.

-                 Ez rossz? Fáj? Fáj. Ő érez. Te érzed? Fáj, fáj a lába… Nem a lába fáj. Nem a lába, nem a lába… a lelke, a szíve – tanácskoztak, majd ismét hozzám szóltak. – A lelked jobban fáj ugye? Jobban, jobban…

-                 Miattad van, te tetted ezt! Te, te… átkozott legyél örök időkön át! – szidtam az ollót keresgélve.

-                 Én? Én? Mi? Én nem? Én se, én se… Te tetted, te lökted, te mondtad, te gyűlölted… Mi nem. Én nem… te gyűlölted, te. Te! Vigyázz, vigyázz!

-                 Akkor sem az én hibám! – ekkor megtaláltam az ollót, a hegyével a tenyeremben. – Au. Au. Ah. Ti… Ezt is ti csináljátok?  – a szemem most kiszáradt. A fájdalom ismét átjárta a testem.

-                 Nem mi, nem mi… mi szóltunk, mondtam, szóltunk.

Fél lábon, vértől csöpögő kézzel valahogy kijutottam a fürdőbe. A kezem hideg víz alá tartottam, ami kegyetlenül csípte. A lában fájt, a kezem égett, a fejem hasogatott. Nem tudtam mi jöhet még.

-                 Látod? Látod, mit csinálsz velem? Tönkreteszel! Kívül, belül – szidtam újra.

-                 Látni… én nem látom… én segítek. Segítünk, mind segítünk. Segítek…

-                 Inkább ne… ne segíts! Sosem kértem!

-                 De! De kérted, én emlékszem. Én is, én is, mi is… emlékszünk. Régen, régen… de kérted… elfogadtál, elfogadtál… szerettél. Most kit szeretsz?

-                 Nem! Neeeeem… ne hozd fel. Már nem a múltban élek. Elmúlt. Már mindenki elfelejtette – hangom keserűen csengett.

-                 Mindenki? Nem… nem mindenki, én emlékszem, emlékszem, én is, én is… emlékszünk. Pontosan emlékszünk… mindenre, mindenre… emlékszem!

-                 Lehet, hogy kértem. De nem azt, hogy kísérts. Felverj. Zaklass.

-                 Zaklat, zaklat? Az mi? Te tudod? Tudod? Én, én tudom! Én is, én is… mi is… tudjuk, zaklat… Zaklat? Nem. Inkább nézz tükörbe – az utolsó mondata olyan más volt. Ellen kellett volna állnom a kíváncsiságnak…

-                 Tükörbe? – nem tudtam mire gondolhat, mégis felnéztem.

Első látásra semmi különös, pont olyan, mint bármelyik másik fiatal lány. De amint jobban megnéztem a képmásom észre lehetett venni a jeleket. Redők a homlokon, karikás, félig csukott, könnyektől nedves szemek, elnyűtt, fáradt, mély szomorúsággal telt pillantás, kiszáradt száj, melynek a sarka legörbül…

Egykoron nem így nézett ki. A tükör melletti fénykép egészen más. Dacos homlok, csillogó szemek, melyek a hosszú, sötét pillákkal olyan kis fensőbbséges látszatot keltettek, fitos orr, csinos, kaján mosoly, alig kivillanó hófehér fogakkal, felszegett áll, s ezt keretezi a művészien rendezett, kissé kócos haj.

Elfordítottam a fejem, hogy ne is lássam. Már nem voltam ugyanaz a lány. Elmúlt. Vége. Nem akartam többet foglalkozni vele, mármint ez lett volna a helyes gondolat. Mégsem így döntöttem.

-                 Miért? Miért akartad, hogy tükörbe nézzek? Meg akarsz törni? Ha igen, tudd, hogy van még bennem tartás! – próbáltam határozott lenni.

-                 Miért? Miért? Te tudod, én tudom, én is, én is, mi is… tudjuk… nem… nem akarunk, nem akarom, nem akarom… Mi nem… Már rég megtörtél – a hangja, most hirtelen nagyon ridegen csengett.

-                 Ez nem igaz! Nem, nem és nem! – a hangomban a régi dac tükröződött.

-                 Nem? Nem… nem… megtörik? Megtört. Emlékszel? Emlékszel? Én igen. Én is, én is, én is… mind emlékszünk. Régen… rég volt… Emlékszel, emlékszel? Rég volt, én emlékszem… mi tudjuk mi történt, én is, én is… emlékezz! Nem rég volt.

-                 Már megint össze-vissza hadoválsz. Emlékszem, igen, emlékszem, de nem akarok emlékezni, ezt te is tudod. Miért nem hagyjuk annyiban. Te elmész és meg elfelejtem. Egyszerű a dolog.

-                 Elmenni… megy… én nem akarok… én se, én se… Mi nem megyünk… Én se. Én maradok… maradni, mi maradunk… Mi egyek vagyunk – az utolsó mondata most komolyan csengett.

-                 Miért beszélsz folyton többes számban? Hiszen te is pont olyan egyedül vagy, mint én! De emiatt még nem vagy hozzám ragasztva… Menj el, míg szépen kérem.

-                 Egyedül? Egymagam… mi sokan vagyunk… és itt vagy te is… te is… Veled nem vagyunk egyedül. Egyedül. Mi félünk egyedül. Hozzád tartozunk hozzá, hozzád, gazdám… Azt mondtad ragaszt? Ragaszt, ragaszt? Mi az? Te tudod? Ragaszt… Én tudom… Ragaszt, köt, fűz, láncol… tartozik, tudom, tudom… Tudjuk. Mi hozzád tartozunk, gazdánk…

-                 Kérlek. Menj el – hirtelen belenyilallt a fájdalom a kezembe.

Rátenyereltem a vértől csöpögő kezemmel a csap szélére. Borzasztóan szúrt, de ez még mindig semmi volt, a hangok okozta kínhoz képest. Feltépték a sebeket, beletiportak a lelkembe. Elkezdtem keresgélni a fiókokban.

-                 Mi tudjuk, hol van… hol? Hol? Ott van a…

-                 Állj! Ne. Nincs szükségem rád. Megtalálom nélküled is! – kiállottam rá.

 Már áttúrtam az összes fiókot, és szinte mindent összevéreztem. Úgy éreztem a sosem találom meg. Kezdtem kétségbe esni.

-                 Mondd meg! Áruld el, hol van? – rivalltam rá.

-                 Azt mondtad ne. Ne. Ne. Ne…

-                 Meg kell mondanod. Segíts… – a hangom kétségbeesett volt.

-                 A gazda mondta ne, most de… Mit csináljak, mit, mit… Mit? Én tudom! Én is, én is… Döntöttem, döntöttünk… NEM – az utolsó szó vészjóslóan csengett.

-                 Segíts, segíts… kérlek…

-                 Segítsünk? Mi segítünk, mi, mi…

-                 Nekem nem ti kellesz, hanem, te… Úgy, mint régen. Kérlek… Kérlek! – szükségem volt rá. Mindig is.

-                 Pont, mint régen. Rég… rég, rég, rég… Régen. Pont úgy? Majdnem…

-                 Segíts, hol van? – elkezdtem mindent kihajigálni a fiókból.

-                 Maradjunk, kellünk? Marad… marad… segítünk… Mind maradunk és segítünk, neked gazdám… Neked, de azt mondtad… Ne.

-                 Csak te. Nem ti… Kérlek… Könyörgöm, mondd meg!

-                 Miért, miért? Ki az a te? Te…

-                 Figyelsz te rám? Segíts. Könyörgöm… – a fájdalomtól görcsbe szorult a gyomrom és elkezdtek patakzani a könnyeim.

-                 Én kellek? Vagy én? Vagy én? Én, én, én, én… Én? – az utolsó hang Ő volt.

-                 Ha nem segítesz, inkább csak tűnj el! Szívódj fel! Hagyj itt… egyedül… – kezdett tudatosulni bennem a kérésem súlya.

Szépen lassan lecsúsztam a fal mellett, majd elkezdtem zokogni.

-                 Nem! Nem akarom, hogy itt hagyj. Te nem hagyhatsz itt… nem…

-                 Nem hagyunk… nem… nem… segítünk a gazdának…

 Ekkor hirtelen lesett egy doboz a szekrény tetejéről és pont előttem ért földet. A gézes doboz volt az.

-                 Kö... kö… kö..köszönöm…

-                 Pont úgy, mint régen – most csak az ő hangját hallottam.

-                 Mit régen… nem. Mo..mo..most legyen másképp… nem követem el még egyszer ugyanazt a hibát. Nem hiszek neked még egyszer. De kérlek, te ne hagyj itt.

-                 Hiányoztam? – mondta ő. – Hiányoztunk… hiányoztunk? – folytatta a többi.

-                 Igen. Nem. Nagyon. Útállak. Nagyon útállak! Gyűlöllek, de hiányoztál. Többé nem engedlek el.

-                 Én sem. Soha többé nem leszel másé.

-                 Csak te?

-                 Csak én… meg én, meg én, meg én, meg én… mi! Gazdám!

Megint kezdődött elölről. Nem bírtam elviselni még egyszer. Válaszra sem méltatva elkezdtem bekötni a kezem, majd szépen lassan felállni.

-                 El fogsz esni… esni… vigyázz! Tudom… én is, én is… Csúszik!

-                 Majd odafigyelek.

-                 Ha kell, itt vagyok, elkaplak – ajánlotta fel ő.

-                 Heh. Köszi… de majd odafigye… – be sem tudtam fejezni a mondatot.

Felbotlottam valamiben és már zuhantam is oldalra, de a tudat, hogy elkap biztonságot adott. Láttam a kezeket, amik előre nyúlnak, hogy megfogjanak. Az egyikük hirtelen elrántotta, majd elütötte e többiekét is. A csípőm, a vállam, majd a fejem a csempén koppant. Tudtam. Ő volt.