1. Marie

* A "fejezet valami hosszabból" címke alatt futó történet első darabja,
misztikus, titokzatos hangulattal végigkísért, rejtélyes történet.
Jellegzetes motívum-rendszere végigkíséri a többi részt is.
A múlt kísérti Mariet, a főhősünket. 

Hirtelen éles fény borította be a szobámat, melyet még csukott szemmel sem tudtam kizárni. A fejemre húztam a párnát, de még így is éreztem égető sugarakat. Felkelt a nap, reggel van…

-        Basszus, el fogok késni! – kiáltottam hirtelen. Gyorsan ránéztem az órámra, mennyire kell sietnem, de az 1:45 percet mutatott. – Mi a …? Már megint ki szórakozik a villannyal? Hah… micsoda pihentagyú társaság! – kimásztam az ágyból, hogy lekapcsoljam a villanyt, de akármit is csináltam a világosság nem szűnt meg.

-             Ez nem jó. Valami nem stimmel? Álmodom? Biztos.

Megcsíptem a karomat, de nem ébredtem fel. Ittam egy pár kortyot az éjjeli szekrényemen lévő vízből, de az sem segített. Kinyitottam az ablakot, így beáramlott a hűvös, késő őszi levegő. A szél tépdeste a függönyt, majd az arcomba sodorta. Pár másodpercre rá újra sötét lett, de a szél hangját még mindig hallottam. Kísérteties zúgás, melyet szavak moraja kísért. Egyre hangosabban és érthetőbben szóltak hozzám, de még így is csak suttogtak. Kitűnt belőle egy éles, mély női hang.

-                 Ne félj! Nem bántalak. – szólalt meg.

-                 Mi az? Ki az? Ki vagy? Hol vagy? Maradj távol tőlem… – határozott akartam lenni, de a hangom elcsuklott a végénél.

-                 Ne félj, csak figyelj! Szeretnék neked elmesélni egy történet, egy kislányról…

-                 Hagyj békén! Csak álmodom, csak álmodom! Ébredj fel…

-                 … 8 évvel ezelőtt kezdődött minden. Takaros családi ház, nem is olyan messze innen két aranyos kislánnyal. Mindketten szép szőkék és kék szeműek, akárcsak az apjuk. Aztán egy napon a kicsik sétálni mentek…

-                 Neeee, ne csináld! Tűnj el a fejemből! – rivalltam rá kétségbeesetten.

-                 … sétálni mentek az apukájukkal a hegyekbe. Az idősebb lány nagyon félt a viharban, így betértek egy apró motelba pihenni. Aztán a …

-                 Fogd be! Nem kell befejezned! Ezt a történetet én is ismerem.

-                 … aztán az apuka felhívta az anyukát, hogy a vihar miatt nem tudnak hazamenni. Kivettek egy kicsi szobát, majd elmentek vacsorázni. Az apuka összetalálkozott egy régi ismerősével, egy csinos barna lánnyal…

-                 Maradj már csöndben! Mit nem értesz ezen? Amúgy is, vörös volt.

-                 … szóval egy csinos vörös lánnyal. Együtt vacsoráztak a „kedves nénivel”, aki még esti mesét is olvasott. A kedvencüket, a…

-                 … Csipkerózsikát. Látod, kívülről tudom! Most már, nem hagynál aludni? Kérlek…

-                 Ha mindig félbeszakítasz sose lesz vége.

-                 Nem is akarom, hogy vége legyen – próbáltam tiltakozni.

-                 Én viszont igen, és a saját érdekedben hallgass végig – mondta határozottan, majd folytatta a mesélést. – Az esti mese után betakargatta őket és jóét puszit is adott, ahogy a mama szokta. A kisebbik lány el is aludt hamar, de az idősebb lányka nem tudott aludni a vihartól. Felkelt és átment a papához. De a papa nem volt a szobába, így elindult a kedves néni szobája felé. A szoba csak eggyel arrébb volt, így könnyen megtalálta egy 8 éves gyerek is. benyitott, és meglátta a papát és a vörös hajú nénit együtt az…

-             Csendet! – ordítottam önkívületben – Igazán abbahagyhatnád. Ez már nem beszédtéma, főleg nem egy hangnak a fejemben!

-       De kérlek, ne minősíts „egy hangnak a fejedben”, ha lehet. Ha ezt nagyon nem akarod folytatni, akkor beszélhetünk másról is.

-             Elment a józan eszem?! Egy hanggal beszélgetek a fejemben, aki nem egy hangnak tarja magát a fejemben. Hehehehe… Bolond vagyok, megőrültem! – hisztérikusba csapott át a hangulatom.

-                 Nem vagy bolond, és meg sem őrültél. – válaszolta kimérten.

-                 Pont te mondod? Ez nem ironikus egy kicsit? Amúgy is mi újat mondhatsz nekem?!

-                 Hmm… erre inkább nem válaszolok. Beszéljünk másról. Vissza a történetünkhöz, egy kis időugrással. A lányka kezdett cseperedni, megérteni a maga gyermeteg logikájával a világot. Már sejtette, hogy anyu meg apu nem örömükben vitáznak ennyit, és már nem szeretik annyira egymást. A mama sokat kiabált a papával és mindig egy vörös hajú nénit emlegetett, meg egy motelt.

-                 Hah, innen bárki tudni folytatni, minek mesélsz ilyeneket? Mintha nem vágnám, hogy ki a vörös ördög.

-                 A vörös hajú fiatal nő, az apuka tanítványa volt az egyetemen. Vajon mindenki ezt mondta volna?

-                 Persze, az álszent ri…

-                 Indulatosak vagyunk? – vágta félbe a szép hosszúra szánt szóvirágomat.

-                 Ironizálunk? Ha ennyi nem tetszem, akkor lehúzhatnád a rolót, és elköltözhetnél más fejébe.

-                 Kösz a tippet, de hozzád tartozom. És félbehagytam a mesét is.

-                 Mintha zavarna…

-                 De felbátorodtál? Már nem is félsz, meg se rezzensz, nem úgy, mint akkor éjjel. Ugye a papa nem is volt olyan kedves ember? Miután a mama már nem engedte sehová egyedül, le kellett váltani a kis motelos vöröskét. Átállt a szőkékre, és a fiatalabbakra. Amúgy is a laposakat szerette, nem?

-                 Az anya nem is volt lapos!

-                 Az anya nem is volt szőke! Erről ennyit. De nem is rá gondoltam, de ezt neked kéne a legjobban tudnod.

-                 Miért bántasz? Miért hánytorgatod a múltat? Nem jó az neked úgy, ahogy van? Elmúlt és kész!

-                 Elmúlt? Csak nem azt akarod mondani, hogy nem írnád újra a múltat?

-                 Az lehetetlen, még ha a mindenhatót hozod is le az égből…

-                 A mindenhatót, neked olyan is van?

-             Szerinted?! Tudod, hogy nem hiszek benne. Milyen belső hang vagy te? Már képzeletem is csak ennyire képes?

-                 Még mindig nem vagyok a belső hangod, de nem ezért jöttem. Mesélek neked egy kislányról, emlékszel? Akinek nem volt kellemes a múltja.

-                 Kellemes? Micsoda enyhe szó…

-            Vagyis, sötét árnyakkal és félelemmel teli volt. Egyetlen aprócska gyermekszívnek nem volt könnyű elviselni a sorozatos megrázkódtatást. Kiutat is nehezen talált belőle, egy hirtelen ötlettől vezérelve a kegyetlen utat választott, hogy kirántsa magát a sötétségből, de ez csak még mélyebbre húzta.

-                 Kegyetlen? Eszednél vagy? A jövőjét mentette, önmagát…

-                 A halál kegyetlen megoldás, akárkiről legyen is szó.

-                 Az apa gonosz zaklató volt. – háborodtam fel.

-                 De az anya nem érdemelte a halált.

-                 Őt nem ölte meg.

-                 De a halálba taszította – válaszolt könyörtelenül.

-                 Az nem ugyan az.

-                 Az eredményen nem változtat.

-                 De igen… számít! De ez már nagyon régen volt! Minek gyötörsz? Nem igaz, hogy nem tudsz békén hagyni!

-                 Mi az, hogy így nekem esel? Csak az igazat mondtam. Engem úgysem tudsz megölni.

-                 Megölni? Azt mondod, én vagyok a kislány? Már nem.

-                 A kislányból kicsit nagyobb lány lett az évek során, de a lényeg ugyanaz.

-                 Ha így gondolod, nagyon tévedsz. Már nem félek a múltamtól.

-                 Nem? Pedig belül csak úgy reszketsz a történet hallatán.

-                 Nem félek.

-                 Pedig én a félelmed vagyok, személyesen.

-                 A félelmem? Akkor mégis csak egy belső hang vagy – feleltem magabiztosan.

-                 Javítok. Nem a félelmed, a Félelem vagyok.

-                 Hú, most megijesztettél.

-                 Nem hiszed el?

-            Még szép, hogy nem! Mi ez valami rossz horror? Még ott is értelmesebben ijesztgetik az embereket.

-                 Félelemre vágysz? – gúnyolódott.

-                 Azt egy szóval sem mondtam.

-                 Akkor készülj fel, „Miss. Nem félek a múltamtól”, a jövőre!

A sötétségbe ismét fény vegyült. Még mindig az ablakpárkányra támaszkodtam, mintha elaludtam volna állva. Lassan, tántorodva megfordultam, hogy ezt a furcsa víziót elfelejtve aludni menjek. A szél még tombolt, de legalább a hangok megszűntek. Vihar volt, pont úgy, mint akkor este.

Az ablak hirtelen gondolt egyet, és a szélnek engedve becsapódott, engem a függönybe csavarva kilökött az esőbe. Egyszer csak zuhantam lefelé egy hatalmas épület 6. emeletéről. Teli torokból sikoltottam, de senki sem hallott. Az utolsó gondolatom annyi volt, hogy „az a nyomorult vihar”.